Életjelentés, új blog...

Sziasztok! :) 

Először is nagyon sajnálom, hogy az utóbbi pár hónapban nem hoztam új fejezetet a blogra, de sajnos mostanában szörnyen kevés szabadidőm volt – a tanulás, a felvételi vizsgák és satöbbik miatt –, plusz „enyhe” ihlethiányban is szenvedtem. Azonban ennek az időnek vége!

Mint az a bejegyzés címéből is kiderül, nyitottam egy új blogot, és ha esetleg az itteni olvasóim közül – már ha ezután a hosszú kihagyás után maradtak még ilyenjeim – valakit érdekel, akkor nyugodtan nézzen be. Hálás lennék érte :) Blog linkje: Egy gimis lány feljegyzései

Ami pedig ezt a blogot illeti, én semmiképp sem szeretném abbahagyni, azonban a folytatásra még egy kicsit várnotok kell. Hogy meddig azt még pontosan én sem tudom, de a tavaszi szünet környékén már szeretnék újra nekikezdeni a sztorinak. 

Új blog! :)

Sziasztok!

Újra jelentkezem, de ezúttal nem fejezettel, hanem egy új bloggal. :) A témája szintén a The Vampire Diaries, viszont ez egy Damon/Elena párosítású sztori, valamint lesz benne egy kis Stefan/Caroline/Klaus szerelmi háromszög is. Ha van kedvetek, nézzetek be: link.

3. fejezet - Szerencse vagy balszerencse?

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy végre meg tudtam írni ezt a fejezetet... Szívem szerint már a múlt héten felraktam volna, de sajnos a suli rengeteg időmet elveszi. Szóval, tényleg elnézést a késésért.

A fejezetről pedig... Most Lacey szemszögéből írok, és igazából nem lett túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog nektek. :)

Figyelmeztetés: durva nyelvezet

- De hát múltkor még nem ennyibe került!
- Ja, de az múltkor volt, most meg most van. – vontam vállat lazán, de már kezdtem kijönni a sodromból. Ez volt a mai utolsó szállításom szóval szerettem volna gyorsan végezni, de az előttem álló srác igencsak megnehezítette a dolgomat a folyamatos hisztijével. Mint valami kislány, pedig már tuti túl volt a 25-ön is.
- Nem lehetne, hogy engedj belőle egy kicsit? – tűrt bele feszülten szőke hajába, csokoládébarna szemeivel pedig igyekezett a lehető legcsábítóbban nézni rám, hátha ezzel levesz a lábamról. Milyen kis naiv… Talán ha kevésbé lenne nyálas és szőke, de így? Még mit nem.
- Na, figyelj, – kezdtem egyelőre még normális hangnemben. – ennyi az ára, se több, se kevesebb. – mondtam határozottan.
- De…
- Nincs de! – csattantam fel dühösen. – Most akkor kell az anyag vagy nem? Mert ha nem én húztam. – azzal már el is indultam volna, de a srác erős kezeivel megragadta a csuklómat és úgy tartott vissza. Idegesen leráztam magamról a mancsait – nem csíptem, ha fogdosnak, na – és kérdőn néztem rá. – Akkor ezek szerint kell?
- Igen, kell. – felelte a csávó nem túl boldogan. – Itt a pénz. – húzott elő a zsebéből egy jókora pénz köteget, amit aztán átnyújtott nekem én meg vigyorogva vettem el tőle és számoltam át. Miután rendben találtam az összeget a zsebembe mélyesztettem a lóvét.
- Tessék, az anyag. – dobtam az ölébe.
- Kösz. – vetette oda és pár pillanattal később már kint is volt a kocsiból.

Felsóhajtottam.
Hosszú, de nyereséges napon voltam túl – a probléma már csak az volt, hogy hullafáradt voltam. Még egy ideig bámultam ki a fejemből majd azután beindítottam az autót és elhajtottam a lakásom felé. Helyesbítve inkább Adam lakása felé, merthogy még csak közös sem volt, csupán megengedte, hogy én is ott lakjak. Fizetni persze fizettem neki, bár ő azt mondta nem szükséges, én mégis ragaszkodtam hozzá, hisz gyakorlatilag Adam volt az egyetlen olyan személy, aki hosszabb távon megtűrt maga mellett, – és mondhatni a barátom volt – így meg mégsem használhattam ki a kedvességét.
Olyan negyedóra múlva már ott is voltam az ötemeletes társasháznál, aminek mi a legfelső emeletén laktunk, egy háromszobás lakásban, amihez hozzátartozott még egy konyha és egy fürdőszoba is. Igaz, nem volt egy palota, én mégis szerettem. Akárcsak Adam.

- Megjöttem! – kiáltottam el magamat miközben beléptem az ajtón.
- Szia! – kiáltotta vissza Adam.
Elindultam a barátom keresésére, akit mint ahogy azt már előre sejtettem a konyhában találtam meg. A pultnál ült egy bögre kávé és a laptopja társaságában.
- Mi újság? Hogy telt a napod? – érdeklődtem miután helyet foglaltam mellette. Adam most levette a tekintetét a képernyőről és helyette felém fordult.
- Unalmasan. – vont vállat. – Egész nap az irodalom beadandón dolgoztam. – mutatott a monitor felé. – Amúgy Mr. Barnes totál ki volt akadva rád. Azt mondta, ha még egyszer lógsz, kicsapat.
Elhúztam a számat.
- Mekkora szemét! Egyáltalán honnan veszi, hogy lógtam? – fújtattam mérgesen.
- Szokásod. – mondta Adam mire kapott tőlem egy csúnya pillantást.
- Hé, te meg mégis kinek a pártján állsz? – kérdeztem tőle szemrehányóan.
- Természetesen a tiéden, Lace. – mosolygott rám. – Csak azt mondom, hogy le kéne állnod ezzel. Jobban tennéd, ha inkább bejárnál a suliba. Nem olyan rossz. – próbált győzködni. Mit ne mondjak, nem túl sok sikerrel…
- Nem olyan rossz? – vontam fel a szemöldököm. – Ugye most csak viccelsz? A diákok nagy része utál, a tanárok meg még tőlük is jobban. Az anyag egy nagy hülyeség, mégis mi okom lenne bejárni? – kérdeztem hitetlenül.
- Például én. – közölte Adam. Az arca kissé talán sértett volt. – Örülnék, ha ott lennél.
Erre már nem tudtam mit mondani. Hosszú percekig hallgattunk mind a ketten, majd végül Adam megunta a némaságot és inkább visszafordult a laptopja felé.

- Egyébként merre jártál ma? – kérdezte, de a szeme még mindig a laptop monitorjára tapadt.
- Erre-arra. – feleltem szűkszavúan. – Megvan a pénz a lakbérre. – Adam most már ismét rám nézett.
- Lace, mondd, hogy nem kezdtél el megint drogot árulni!
- Jó, nem kezdtem.
- Tényleg? – ráncolta össze a homlokát.
- Nem – vontam vállat – de te mondtad azt, hogy mondjam, hogy nem.
Adam fáradtan felsóhajtott.
- Miért nem tudsz rendes munkát keresni? – kérdezte végül komolyan.
- Mert ez többet fizet, mintha pultos vagy eladó lány lennék. – magyaráztam. – Meg kevésbé megalázó is.
Legjobb barátom hitetlenkedve nézett rám. Én fapofával meredten magam elé – utáltam, ha meg akarták mondani, hogy mit csináljak. És Adam most pont ezt próbálta tenni. Pedig már többször is lefutottuk ezeket a köröket; én drogot árultam, hogy fizetni tudjam a lakbért valamint az egyéb kiadásaimat, a drága haverom meg állandóan arról próbált meggyőzni, hogy ez nem vezet semmire, és hogy keresnem kéne egy „normális”, kevésbé illegális állást. Ezeknek a beszélgetéseknek rendszerint a vége egy óriási balhé. Egyébként nem mintha nem tudná, hogy én próbáltam melót szerezni, csak sehová nem vettek fel. Drogot árulni pedig még mindig jobb, mint kurvának lenni, nem?

-Ad – túrtam bele idegesen a hajamba – hagyjuk ezt, oké? Odaadtam a pénzt, azzal meg ne foglalkozz, hogy honnan szereztem.
Adam szemei szinte szikrákat szórtak, amikor ezt kimondtam.
- Szerinted engem az a rohadt pénz érdekel? – kérdezte emelt hangon. – Mert kurvára nem, Lace. – csapott dühében az asztalra, mire összerezzentem. Még soha nem láttam Adam-et ilyen mérgesnek.
- Engem csakis is kizárólag TE érdekelsz, és az, hogy biztonságban legyél, fogd már fel ezt végre! – üvöltötte.
Szótlanul bámultam rá. Eddig nem igazán kiabált velem – ha veszekedtünk is, leginkább én voltam az, akinek eldurrant az agya, és ordibált. Ad nyugis volt. Viszont én még belőle is képes voltam kihozni az állatot… Tényleg rettentő kártékony voltam.
- Ne haragudj, Lace. – tette óvatosan a vállamra a kezét. – Nem akartam veled kiabálni, de rohadt szar érzés volt, hogy megint azzal a hülye pénzel jöttél… Tudod, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel. – mosolygott rám halványan.
- Tudom. – suttogtam. – Te ne haragudj, jó? – pislogtam fel rá. – Csak a baj van velem állandóan…
- Ez nem igaz. – rázta a fejét. – Mióta ismerlek, azóta minden sokkal jobb.
Ismételten nem tudtam semmit mondani. Mélyen felsóhajtottam majd lepattantam a székről.
- Kiszellőztetem a fejem. – mondtam mire Adam bólintott egyet.
- Tedd azt.

Mereven magam elé bámulva róttam az utcákat. Nemsokára megérkeztem a partra, és beültem egy helyes tengerparti bárba, amit bár már láttam ezelőtt, még sosem jártam benne. Pedig egész jó helynek tűnt… Rendeltem magamnak egy kólát és egy tejszínes sütit, aztán kajálás közben gondolkozni kezdtem. A gondolataim folyamatosan Adam, a munka, a suli és a múltam körül forogtak, az utóbbinál pedig éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.
Mindig ez volt, ha az igazi szüleimre gondoltam, akiknek nem kellettem, vagy a volt nevelőszüleimre, akik szintén eldobtak maguktól. Meg ott volt még a javítóintézet, ahol életem legszörnyűbb éveit töltöttem…
Az egyetlen, ami megakadályozta, hogy ott mindenki előtt elbőgjem magam, az-az volt, hogy hirtelen két lány dobta le magát mellém. És a helyzetben még nem is az volt a legfurcsább, hogy két vadidegen csak úgy kérdezés nélkül leült mellém, hanem az, hogy a két idegen az én pontos másom volt. Teljesen lesokkolva meredtem rájuk.

- Helló! – köszönt rám mosolyogva az egyik klón, vagy mi. – Elena vagyok – mutatkozott be – ő pedig Katherine. – mutatott a másik lányra.
- Most komoly egy ilyen szöveggel indítasz? – fintorgott a másik, vagyis ezek szerint Katherine.
Elena durcásan összefonta a karjait a mellkasa körül.
- Csak kedves próbáltam lenni. – közölte majd sértetten elfordította a fejét a másiktól, amire az csak a szemét forgatta.
- Sértődős. – kommentálta. – Te meg ne nézz már ilyen nagy szemekkel, mert mindjárt kiesnek. – mondta ezt most nekem.
Megráztam a fejemet. Ez nem igaz! Két tök ugyanolyan csaj, mint én, ott ül velem szemben… Ráadásul az egyik túlérzékeny, a másik meg egy bunkó ribanc – legalábbis ilyesmiknek tűnnek.
- Nos, azt hiszem, ideje lenne megmagyarázni a helyzetet, nehogy a végén még elájulj itt nekem vagy valami… Bár, ha meghallod a sztorit, még van rá esély, hogy el fogsz.
És mesélni kezdtek. Röviden-tömören összefoglalva kábé fél óra leforgása alatt kiderült, hogy én egy Petrova hasonmás vagyok, ezzel egyetemben pedig a kulcs valami hibrid átkának a megtöréséhez. Katherine és Elena szintén hasonmások és egyben vámpírok is. Mert igen, vámpírok léteznek. Jó tudni… Ó, és ez csak a lényeg, mert még egy csomó mindenről dumáltak. Megjegyzés: a hasonmásaim igen beszédesek, és előszeretettel vágnak egymás szavába, illetve fenyegetőznek nyakkitöréssel – oké, ez utóbbi inkább Katherine-re igaz.

- És mond csak, hol laksz? – érdeklődött Kath, Lena pedig furán kezdte őt méregetni.
Elmondtam a címet Kath pedig felvonta az egyik szemöldökét.
- Komolyan? – kérdezte. – Az nem valami jó hely. – mondta és ivott egy kortyot a whiskyjéből. – Mit szólnál, ha inkább hozzánk költöznél?
Lena és én is kikerekedett szemekkel bámultunk rá. Hogy én náluk lakjak? Végül is, nem olyan rossz ötlet… És legalább nem lógnék folyton Ad nyakán.
- Még átgondolom. – feleltem kis idő múltán diplomatikusan, annak ellenére, hogy fejben már rég eldöntöttem; elfogadom az ajánlatot.

2. fejezet - A harmadik hasonmás

Itt az új fejezet, ezúttal Katherine szemszögéből. :) Remélem tetszeni fog Nektek, ha igen, akkor nyugodtan írjátok meg komiban, örülnék neki. :)

 

A nyamvadt telefon olyan hangosan csörgött, hogy azt hittem menten megsüketülök – ez persze mivel vámpír vagyok lehetetlen, de hát akkor sem volt egy kellemes érzés. Morgolódva kidugtam a fejemet a takaró alól majd kinyúltam az ágyam melletti éjjeliszekrényen lévő telefonomért, ami úgy tűnt magától egyhamar nem fog elhallgatni.
- Mi van? – vettem fel rekedtes, dühös hangon a készüléket. Oké, talán nem voltam a legudvariasabb, de álmos vagyok, alig aludtam valamit az éjjel – Elenával egy új szórakozóhely megnyitóján voltunk – és alapjáraton sem vagyok egy kedves természet, nem még így… Szóval senki se csodálkozzon azon, ha nem mosolyogva és kicsattanó jókedvvel veszem fel azt a rohadt telefont.
- Hallom jó kedvedben vagy. – szólalt meg a vonal túlsó végéről egy ismerős, csilingelő hang.
Felsóhajtottam. Naná, hogy Caroline volt az. Mégis ki más lett volna, aki van olyan tapintatlan – és idióta, megjegyzem – hogy képes hajnalok hajnalán engem hívogatni?

- Mit akarsz? – kérdeztem unottan.
- Eltűntél. – mondta kissé talán szemrehányóan. – Már több két hete nem is hívtál, azt hittem valami baj történt veled… - aggodalmaskodott a legjobb barátnőm. Ez egyébként jól esett, főleg hogy Szöszi előtt senkit sem érdekeltem annyira hogy aggódjon értem.
- Bocs, akadt pár elintéznivalóm. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fogok neked. – vigyorogtam és szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy Szöszi ebben a pillanatban épp a szemeit forgatja.
- És megkérdezhetem, hogy pontosan milyen elintéznivalóid is voltak? – érdeklődött.
- Kérdezni bármit kérdezhetsz szívem, csak nem biztos, hogy választ is kapsz rá.
- Katherine! – csattant fel a hangja a telefonban. Elnevettem magamat. Olyan könnyű volt felidegesíteni! – Mégis mit forgatsz a fejedben? – kérdezte gyanakvón.
- Én ugyan semmit. – vontam vállat, bár ezt persze ő nem láthatta. – Sőt, épp az évszádos jócselekedetemmel vagyok elfoglalva. – meséltem vidáman.
- Jócselekedet? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Ez pontosan mit is takar?
Elgondolkodtam, hogy vajon mondjam-e meg neki most, hogy a kis barátnője nálam dekkol vagy inkább húzzam-e még az agyát. Hm, legyen az utóbbi. Az úgy szórakoztatóbb.
- Mond csak, nem hiányzik onnan valaki? – a kérdésemre csupán néhány másodperces hallgatás volt a válasz majd ismét felcsendült Caroline – most kissé értetlen – hangja.
- De igen Elena… Viszont ennek meg mi köze van a témához?
- Elég sok. – feleltem.
- Jesszus, ugye nem csináltál semmi Elenával? – akadt ki teljesen. Hát nem megmondtam már neki az elején, hogy most éppen jót cselekszem? Ebbe hogy a francba férne már bele a hasonmásom kínzása? Néha tényleg annyira szőke…
- Nyugi, él és virul. – nyugtattam meg kissé túl gyorsan ítélkező barátnőmet. – Itt lakik most nálam. – újságoltam.
Újabb hallgatás.
- De… Ez mégis hogy történt? – találta meg újra a hangját Szöszi.
- Nem volt hol laknia ezért befogadtam. – magyaráztam. – Most épp a depressziójából próbálom kigyógyítani, állandóan a fekete hercege után siránkozik. – húztam el a számat.
- Wow! Ez aztán nem semmi! – kiáltotta Care. – Nem is tudtam, hogy ilyen kis segítőkész vagy. – ment át gúnyosba. – A végén még glória nő a fejeden. – viccelődött.
- Kac-kac.
Miután a barátnőm kicsodálkozta magát az újonnan jött kedvességemen valamint szívatott még egy ideig megbeszéltük, hogy jövőhétvégén eljön és meglátogat minket. Mondjuk, remélem a pszichopata Ősi hibridjét nem hozzá magával… Oké, hogy már nem akar sem kinyírni, sem pedig feláldozni, de azért még mindig nem voltunk puszipajtások.

Egy ideig még lustálkodtam az ágyban majd azután, nagyokat nyújtózkodva kikászálódtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt annak reményében, hogy egy frissítő zuhany majd elsöpri az álmosságomat. A tus után magamra kaptam egy fehér rövidnadrágot meg egy fekete mélyen dekoltált topot és elindultam megkeresni Elenát, akit végül a medencénél csíptem el. Napozott.

- Jó reggelt Csipkerózsika! – köszönt nekem vidám mosollyal az arcán. Mostanában egyébként egyre jobban nézett ki, és már nem is vágott olyan szerencsétlen, elveszett fejet. Csak néha.
- Neked is. – huppantam le mellé az egyik napozóágyra. – Tudod, ki jön hozzánk jövőhétvégén?
- Nem, ki? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Caroline. – vigyorogtam.
A hasonmásom meglepett képet vágott és feltornázta magát ülőhelyzetbe.
- Caroline? – ismételte. – Mióta vagytok ti ilyen jóban? Eddig azt hittem utáljátok egymást…
- Nos – kezdtem – eleinte utáltuk is, de egy idő után egész megkedveltük egymást. Tudod, sokban hasonlítunk. – magyaráztam mire ő egyetértően bólogatni kezdett. – Plusz neki köszönhetem a szabadságomat. – tettem még hozzá.
Elena most ismét kérdőn nézett rám.
- Ezt hogy érted? – döntötte kicsit félre a fejét.
- Ő kérte meg azt a szociopatát, hogy hagyjon fel az üldözésemmel.
- Áh, értem. – bólintott majd már épp készült volna visszafeküdni a napozóágyra, amikor a hasa egy nagyot korgott. Elvörösödve hajtotta le a fejét. – Éhes vagyok.
- Nem mondod? – húztam fel a szemöldököm. – Gondolom, rendes kaja kell, mi?
Ő ismételten bólintott.
- Menjünk el valahová, vagy rendeljünk? – kérdeztem.
- Inkább az előbbi. – felelte. – Magamra kapok valamit aztán mehetünk. – sietett el átöltözni.

Elenával egy a házamhoz nagyon közeli kis tengerparti bárba mentünk – abba, amelyikben még akkor voltunk, amikor először jött Los Angelesbe. Azóta már sokszor jártunk ott és még sosem csalódtunk. Kellemes hely volt, jó ételekkel, italokkal és persze kiszolgálással. A pincérek pedig igazán… dögösek voltak.
A meleg időre való tekintettel az egyik kinti asztalnál foglaltunk helyet, majd leadtuk a rendelésünket. Én pirítóst kértem kávéval, a hasonmásom pedig palacsintát és teát.
A reggeli jó hangulatban telt, megbeszéltük a jövő hetet – Elena igaz nem mondta, de láttam rajta, hogy azért még kicsit sokkolva van azon, hogy Szöszi meg én jóban vagyunk – és stíröltük a cuki pasikat. Mondjuk ő szigorúan csak nézte őket – Damon miatt –, én viszont némelyikkel szívesen megismerkedtem volna mélyrehatóbban is… na meg a vérük is csábítónak tűnt.
Épp egy sötétbarna hajú férfit tanulmányoztam, amikor is a szemem megakadt egy ismeretlen lányon. Na, nem kell rosszra gondolni! Továbbra is a srácokra buktam, viszont a csaj szinte teljesen ugyanúgy nézett ki mint Elena és én, pár olyan apró különbséget leszámítva, mint például hogy a haja picivel rövidebb volt és a fazonja is másabb volt, valamint pár vöröses tincs is gazdagította.

- Odanézz. – böktem a fejemmel a lány felé.
Elena hátranézett, majd amikor ő is megpillantotta a lányt a meglepettségtől tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám.
- Most mit csináljunk? – pislogott rám nagyokat.
- Honnan tudjam? – kérdeztem váll vonogatva. Mégis mit hisz ez rólam? Hogy én mindig tudom, mit kell tenni? Jó, igaz hogy több mint 500 évig menekültem attól a sorozatgyilkostól, de azért az, hogy hirtelen megjelenik egy újabb hasonmás még engem is lesokkol, ilyenkor meg nem tudok gondolkozni.
- Szerintem menjünk oda hozzá… - vetette fel az ötletet tétován.
Gúnyosan elhúztam a számat.
- Remek ötlet szivi, és azután mégis mihez akarsz majd kezdeni, ha? A csaj valószínű sikítva rohanna el. – Elena erre csak fintorgott.
- Tudsz jobbat? – dőlt hátra kényelmesen a székében, karjait pedig összefonta a mellei körül és várakozóan nézett rám.
- Őszintén? Nem. – mondtam mire elvigyorodott. – Viszont az ötleted ettől függetlenül is orbitális nagy baromság. – tettem még hozzá Elena lelkesedése pedig rögtön alábbhagyott.

- Akkor mihez akarsz kezdeni? – szólalt meg pár másodperces hallgatás után. – Hagyjuk elsétálni? – nézett a lány felé újra, aki ott ücsörgött az egyik padon és telefonjárt nyomkodta.
Most – hogy kicsivel már közelebb volt hozzánk – jobban megnéztem őt. A haja mellett az öltözködési stílusa is jelentősen eltért a mienktől – mivel Elena úgy öltözködött, mint egy igazi jó kislány; tele volt a szekrénye édes, világos nyári ruhákkal, én pedig jobban preferáltam a kirívóbb darabokat és a sötét színeket. Ez a csaj viszont tipikusan úgy festett, mint egy lázadó tinédzser. Fehér topot viselt és fekete bőrdzsekit, skótkockás rakott szoknyával, fekete neccharisnyával és szegecses bakanccsal.

- Egyelőre hagyjuk. – mondtam végül és feltápászkodtam.
- De hát miért? – értetlenkedett Elena.
- Mert! – mordultam rá mire kissé összerezzent. Felsóhajtottam. Minek kell ilyen kis érzékenynek lennie? – Holnapig kitalálunk valamit, hogyan adagolhatnák be a csajnak úgy dolgot, hogy ne kapjon menten szívrohamot, aztán felkeressük. Jó lesz így? – Elena bólintott egyet én pedig elégedetten elmosolyodtam. – Na, gyere, menjünk. – intettem neki.
Kifizettük a kaját majd távoztunk. A hazafelé úton végig, és még azután is a titokzatos hasonmáson járt az agyam. Ez a helyzet kezd egy furcsább lenni… De ki tudja, lehet, egész jól fogok szórakozni, főleg ha Szöszi is megérkezik végre.

1. fejezet - Lakótársak?

Figyelem!

Még mielőtt belekezdenétek az 1. fejezetbe szeretném elmondani, hogy változtattam pár dolgon, ami a sztori történetet illeti, és a néhány szereplő jellemzését is egy kicsit átírtam, vagy hozzátettem pár dolgot. Nem nagy változások, de úgy érzem így sokkal többet ki tudok majd hozni a történetből és kevésbé lesz sablonos. Na de nem is papolok tovább, jó olvasást a fejezethez. :)

 Figyelmeztetés: durva nyelvezet.

- A rohadt életbe! – fújtattam dühösen, majd a figyelmemet megpróbáltam újra az útra összpontosítani. Sikertelenül.

Még mindig Damon szavai jártak a fejemben. Ez nem helyes, Elena. Igenis az! És ezt ő is tudja, csak még magának sem képes bevallani, ezért utasít el.
De később biztos rájön, hogy nekem volt igazam, és ami kettőnk között van az igenis helyes és valódi, és akkor biztos utánam jön majd Los Angelesbe és újra összejövünk. Igen, így lesz. Biztos vagyok benne. Így kell lennie.

A Los Angelesig tartó út igen hosszú volt, ráadásul a dög meleg miatt csak még idegesebb lettem. Mire végre megérkeztem már teljesen ki voltam és az egyetlen, amire vágytam az valami jó erős és hideg ital volt. Jobb ötlet híján leparkoltam a part mellett a kocsimat azután elindultam keresni egy hangulatos kis helyet ahol talán kicsit lenyugodhatok majd. Séta közben nézelődtem és vettem magamnak egy csokis jégkrémet, azt kezdtem el eszegetni. Egy ideje már gyalogolhattam – mert egy olyan bárt sem találtam, ami megfelelő lett volna –, amikor hirtelen nekimentem valakinek és mindketten a földön kötöttünk ki. Ahogy a jégkrémem is.
- Hülye liba nem tudsz vigyázni? – a sértést ezúttal elengedtem a fülem mellett ugyanis a meglepettségtől egy hang sem jött ki a torkomon. Előttem ott állt – oké, igazából ült – Katherine Pierce, az örült hasonmásom teljes életnagyságban. Nagyot nyeltem. Pont ő hiányzott most nekem!
Mikor ő is észrevette, hogy pontosan kivel hozta őt össze a Sors elvigyorodott. Tudjátok, olyan tipikusan katherinesen…
- Nahát, csak nem Szent Elena? – kérdezte gúnyosan mire fintorogva elhúztam a számat. – Mi szél hozott ide Los Angelesbe? Csak nem meguntad a Salvatore tesók bolondítását? – érdeklődött.
- Semmi közöd hozzá ribanc! – vágtam rá idegesen miközben feltápászkodtam a földről. Ő is ugyanígy tett.
- Hé, nyugi! – emelte maga elé védekezőn a kezeit. Na persze nem mintha annyira félt volna tőlem… – Csak kérdeztem, nem kell úgy leharapni a fejemet. – vigyorgott.

Felsóhajtottam.
- Bocs Katherine ha beletapostam az kis lelkedbe, de most nagyon nincs kedvem hozzád! Úgyhogy helló és további jó szórakozást vagy mit… – intettem neki azzal már indultam is volna, de ő egy pillanat alatt ott termett előttem és megállított. – Most meg mi van? – néztem rá türelmetlenül.
A hasonmásom megvonta a vállát.
- Semmi. Csak tudod arra gondoltam, hogy ha már így összefutottunk ihatnánk valamit. Már nem azért, de elég pocsékul nézel ki, rád férne valami erős. – ajánlotta.
Néhány másodpercig a döbbenettől szótlanul meredtem rá, merthogy ő elvileg utál engem, most meg ez? Végül átgondoltam a dolgot és egy olyan „Miért nem?” alapon rábólintottam a dologra. Amúgy is épp inni készültem.

Katherine elégedetten elmosolyodott és szólt, hogy kövessem őt. A rövid utat némán tettük meg, csak akkor szólaltunk meg újra mikor már a kellemes tengerpart melletti bár teraszán ültünk. Rendeltünk magunknak két koktélt majd Katherine kérdőn emelte rám a tekintetét.
- Szóval, akkor hajlandó vagy elárulni miért vagy itt? – kortyolt bele az italába.
- Látom, rögtön a lényegre térsz. – jegyeztem meg időhúzásképp. Nem akartam pont neki elmesélni a sztorit…
- Ne tereld a témát! – figyelmeztetett.
Megforgattam a szemeimet. De ha azt vesszük, mégis mit veszíthetek? Lehet, hogy Katherine nem a legjobb hallgatóság, és igazából nem is szívesen vagyok vele, de legalább kipanaszkodom magam. Az is jobb, mint a semmi…
- Damon szakított velem. – mondtam egykedvűen és igyekeztem elrejteni a megbántottságomat.
A hasonmásom meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Valóban? Pedig úgy odavolt érted… Mi történt? – kérdezte. – Csak nem rájött mekkora egy szánalmas nyafogó gép vagy valójában?
Sértetten felhorkantam. Ez egyáltalán nem igaz!
- Te csak ne sértegess engem! – csattantam fel. – Egyáltalán nem vagy jobb nálam semmiben sem, sőt!
Láttam Katherine-en hogy ehhez azért lenne egy-két szava, de inkább visszanyelte őket és Damon-ről és rólam kérdezgetett.
- Akkor miért mentetek szét?
- Azt mondta, hogy szerinte nem helyes hogy együtt vagyunk, és hogy ezzel csak mindenkit megbántuk. – meséltem bosszúsan. – Ami tök hülyeség, mert egyáltalán senkit nem érdekel, hogy mi együtt vagyunk-e vagy sem. Még Stefan is csak örül neki! Főleg mióta Rebekah-val jár.
Katherine hitetlenkedve rázta a fejét.
- Damon mindig is értett hozzá hogy hogyan csessze el az életét. – állapította meg mire én egyetértően bólogattam. – De mit nem mondasz, az elkényeztetett Ősi lotyó és Steffy összejöttek?
Így hát mesélni kezdtem neki. Az egészben az volt a legfurább, hogy tök jól elbeszélgettünk, vagy helyesbítve inkább elpletykálkodtunk. És a Damon ügyben is segített kicsit, pontosabban megerősítette azt az elképzelésemet, miszerint az a tuskó végül rájön mekkorát hibázott és akkor majd megkeres engem.

Már este hatóra volt és a bárban kezdett beindulni az élet. A zenét felhangosították és táncoló tinédzserek lepték el az egész helyet.
- És hol fogsz lakni? – a kérdéstől kis híján félrenyeltem az italomat és köhögni kezdtem. Mikor vége lett a rohamomnak kétségbeesett tekintettel néztem vissza Katherine-re.
- Nincs hol laknom. – vallottam be.
Az előttem ülő erre hangosan felnevetett, én pedig elővettem a legszúrósabb nézésemet, hogy éreztessem ez egyáltalán nem vicces, de Katherine nem zavartatta magát. Tovább folytatta.
- Ne mond, hogy úgy jöttél el Los Angelesbe, hogy még egy szállást sem kerestél?! Hát ez jó. Ráadásul ez az elveszett nézés! – bökött felém még mindig nevetve.
Durcásan összefontam a karomat a mellkasom körül és gyilkos pillantásokat vetettem Katherine felé.
- Jaj, ne nézz már így rám! – hagyta abba a nevetést, de a szemei még mindig jókedvűen csillogtak. – Ha gondolod, lakhatsz nálam, úgyis épp lakótársat keresek. Pont kapóra jössz, szivi.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ma már – ha a véletlen találkozásunkat nem számítjuk bele – másodjára sikerül meglepetést okoznia nekem.
- Micsoda? Lakjak veled? – kérdeztem, pedig tudtam a választ.
- Aha. Miért ne? – vont vállat. – Érdekes lenne. Meg amíg mellettem vagy legalább nem unatkozol és agyalsz a lovagodon.
Igaza volt. Nem akartam Damon-ön gondolkozni, de mégis… Katherine és én huzamosabb ideig egy légtérben? Lehet, hogy most magához képest egész rendes volt, de kitudja, milyen hátsó szándékai vannak. Nála sosem lehet tudni. De hajléktalan sem lehetek…
- Na, mi lesz már? Nem érek rá egész este. – türelmetlenkedett.
- Oké. – egyeztem bele. Katherine elégedett mosollyal az arcán dőlt hátra a kényelmes fotelbe majd rendelt magának egy újabb koktélt. Én is hasonlóképp tettem, rám fért.

Késő este enyhén illuminált állapotban érkeztünk meg Katherine lakásába – bocsánat, villájába –, ami pont olyan volt, mint amilyennek elsőre elképzeltem. Vagyis nem egészen, még sokkal jobb.

Hatalmas, fényűző és modern – leginkább ezekkel a szavakkal jellemezhetném. A házban található volt egy óriási, jól felszerelt konyha, egy nappali, több hálószoba és azok mennyiségével megegyező fürdőszoba, illetve több kisebb helyiség is, és az udvarban volt egy nagy medence is, amit legszívesebben azonnal kipróbáltam volna. Koronázásképp ez a csoda pontosan a tengerpart mellett helyezkedett el.
- Jó hely mi? – karolta át a vállamat Katherine és büszkén nézett végig a „palotáján”. Mit mondhatnék, megértem őt…
- Az. – feleltem még mindig megbabonázva a hely szépségétől.
- Na de ha kigyönyörködted magad, akkor akár esetleg be is rendezkedhetnél. Gyere, megmutatom a szobád. – indult el valamerre én pedig követtem.
Nos, a szobát én inkább lakosztálynak nevezném, ugyanis a ház többi részéhez hasonlóan itt is luxus körülmények uralkodtak. Persze nem mintha én ezt bántam volna.
Katherine hamarosan magamra hagyott, én pedig fáradtan zuhantam bele a kétszemélyes franciaágyba.

Még mindig nem értettem, hogy mehettem bele ebbe az őrült ötletbe. Katherine és én egy fedél alatt? Előbb utóbb valamelyikünk tuti kinyírja a másikat, és van egy olyan érzésem, hogy nem az a pszichopata nőszemély lesz az, aki holtan végzi.
Fáradtan felsóhajtottam. Hosszú nap volt ez a mai, én meg hullafáradt, így az álom hamar elnyomott…

Hamarosan nyitás. :D

Újra itt. :) Az utóbbi időben sajnos nem igazán tudtam foglalkozni az oldallal, de most végre rászántam magamat és elkezdtem írni az 1. fejezetet. Ha minden a terveim szerint megy legkésőbb kedden fel is teszem. :) Valamint készítettem egy új design-t, mivel az előző elég összecsapott volt. Ez viszont most teszik. ^^